![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
Nagyon élvezni szoktam a "valami összeköt bennünket" élményét.
Fizikai értelemben egyedül lenni nem szükségszerűen jelent egyet az izolációval. Társaságban - akár hatalmas társaságban - lenni nem feltétlenül jelent egyet azzal, hogy nem vagy magányos.
Őszintén szólva, nagyon, NAGYON magányosnak - sőt elveszettnek - bírom magamat érezni, amikor egy társaságban mindenki csak menőzik és műmájerkedik, nincs semmy más, csak sekélyes, felszínes csevegés, pisi-kaki poénok - amelyek valószínűleg baromi viccesek, HA eleget ittál ahhoz, hogy az IQ-d 75 alá menjen -, és a legfájintosabb mötálcsávók arról viripelnek, hogy kiket láttak élőben.
Vannak viszont alkalmak, amikor annyira megvan ez a "valami összeköt" élmény - amikor látom, hogy mások osztják a véleményemet, az érdeklődésemet és/vagy a kedvenceimet - amikor pontosan értem, hogy a másik enba mire gondol, illetve nem kell túl sokat magyaráznom ahhoz, hogy megértessem magamat. ILYENKOR élem át azt, hogy nem vagyok egyedül.
Egy jó példa erre: egyszer az enbaz vitatkoztak a twitteren valamiről (már nem emlékszem, miről, komolyan), és a vita hevében az egyik júzer azt ajánlotta: "Há kérjé spirituális tanácsot!"
Aztán a másik júzer válaszolt: "Lévén hogy ateista vagyok ÉS gitározok, ezért az egyetlen személy, akinek spirituális tanácsára igényt tartok:" - és csatolt egy képet RR-ről - aki számomra is több, mint a kedvenc gitárosom. Az angyalom. Nekem is, pedig én sem vagyok vallásos (ÉS én is próbálkozok a gitárral, igen. Valószínűleg ezért az angyalom. Mert a tanárom sajnos nem lehet.)
Ez egy nagyon különleges melegséget adott. Abban a pillanatban. Ez a twitter felhasználó a szívemből beszélt, és egy pillanat alatt enyhítette a szeparációs szorongásaimat. ("Ehhem, olyan kedvenceid vannak, akiket általában zenészek szoktak értékelni!")
Ehhez hasonló élményem volt még régebben, mielőtt az Olavs Pub bezárt volna - rendszeresen szerveztek élőzenés délutánokat.
Egy alkalommal Frode barátunk egyik ismerőse játszott. Rockos, bluesos témákat. Nagyon lyól. Le is lestem a kezéről azt a faja kis "hüvelykujjal a basszushúrokat" technikát.
Az előadás után ott maradtunk még dumálni (ez is milyen már: általában nagyon nehezen állok le beszélgetni másokkal, de valahogyan zenészek, illetve repülőtisztek társaságában szokatlanul könnyen oldódok), és erről a jóenbáról kiderült, hogy kapitálisan nagy Buxtehude-fanboy. Felujjongtam.
Aki esetleg nem értené, mi az ujjongás tárgya, annak szólok: ha Bach papa csodáit szereted, akkor Buxtehude-t valószínűleg IMÁDNI fogod. Tudniillik Dieterich Buxtehude volt az a komponista és orgonaművész, kinek kedvéért Bach papa fiatalon gyakorlatilag hetekig stoppolt, hogy hallhassa a játékát. S az érett Buxtehude-ségek nagyjából a korai Bach-zsengékkel állnak hasonlóságban, úgy kivitelezés, mint zsenialitás és inspiráció tekintetében.
S bakker, milyen már ez, hogy életemben az első enba, aki osztja a Buxtehude-rajongásomat, véletlenül zenész.
Ugyanúgy, ahogyan Frode volt az első, aki egyáltalán tudta, ki volt Jan Adam Reincken - egy harmadik kedvenc zeneszerzőm. Ismét ez a "de érdekes, hogy a kedvenceidet általában zenészek szokták ismerni/értékelni!" flash.
Ehhem, ismerős valakinek a Hortus Musicus? Itt egy kicsi belőle. Tisztán instrumentális, vonósok játsszák a főszerepet!
Reincken állítólag halálosan arrogáns, elviselhetetlen enba volt - Malmsteen barokk kori analógja -, de hatalmas zeneszerző; és azt mondják, klavikordon, orgonán és hegedűn egyaránt virtuóz módon játszott. (És ha ő mondott ilyet, amikor - már nagyon idősen és teljesen megvakulva - hallotta az akkor még fiatal Bach papát játszani, hogy "Azt hittem, ez a művészet már meghalt - de most hallom, hogy Bachban tovább él!" - akkor nyilván tudta is, mit beszél.)
Na jó, nagylelkűségi rohamom van: Reinckennek csak nagyon kevés fúgája maradt fenn, de ez a G-moll fúga eléggé fennmaradt. Itt egy csúcskivitelezésű Schnitger-orgonán eljátszva.
Ha valaki nem hallott még olyanról, hogy barokk, meg kontrapunkt, meg fúga, akkor EZT a kis csodát mutatnám meg az illetőnek (körülbelül olyan megfontolásból, mint ha valaki nem tudja, mi az a faja keményzene, akkor megmutatnám az illetőnek a Priest-től a "Hard As Iron"-t).
Vagy, még egy hasonló példa: a mútkori dühöngésem a rákbeteg, és ezért automatikusan hőssé felmagasztalt KZ-Aufseherin kérdéséről, megjelent a nemzetközi LJ-emen is. Egy hasonlóképp vérszomjas vegán kolléga - akivel valószínűleg soha az életbe nem fogunk személyesen találkozni - láthatóan értette, mi a kínom, és kifejezte, hogy az ő érzései is éppilyen vegyesek, ő is együttérez, nem élvezi a gondolatot, hogy egy emberi lénynek ennyit kell szenvednie... még akkor SEM, ha az illető magasról tenne arról, ha történetesen egy vegán menne keresztül ugyanezen.
Annyira hihetetlen volt, annyira hihetetlenül jó, egy vegán kolléga gondolatait látni ugyanerről!
Értitek, nem arra van szükségem, hogy MINDENKY egyetértsen velem MINDENBEN, amit csak gondolok vagy írok - de egyszerűen őrületes élmény, ha mások is osztják az attitűdjeimet vagy átélik ugyanazt, amit próbálok kommunikálni (vagy amit meg sem merek próbálni kommunikálni).
Ajánlott olvasmány - nem, nem én írtam, csak fordítottam - a magányról.
Fizikai értelemben egyedül lenni nem szükségszerűen jelent egyet az izolációval. Társaságban - akár hatalmas társaságban - lenni nem feltétlenül jelent egyet azzal, hogy nem vagy magányos.
Őszintén szólva, nagyon, NAGYON magányosnak - sőt elveszettnek - bírom magamat érezni, amikor egy társaságban mindenki csak menőzik és műmájerkedik, nincs semmy más, csak sekélyes, felszínes csevegés, pisi-kaki poénok - amelyek valószínűleg baromi viccesek, HA eleget ittál ahhoz, hogy az IQ-d 75 alá menjen -, és a legfájintosabb mötálcsávók arról viripelnek, hogy kiket láttak élőben.
Vannak viszont alkalmak, amikor annyira megvan ez a "valami összeköt" élmény - amikor látom, hogy mások osztják a véleményemet, az érdeklődésemet és/vagy a kedvenceimet - amikor pontosan értem, hogy a másik enba mire gondol, illetve nem kell túl sokat magyaráznom ahhoz, hogy megértessem magamat. ILYENKOR élem át azt, hogy nem vagyok egyedül.
Egy jó példa erre: egyszer az enbaz vitatkoztak a twitteren valamiről (már nem emlékszem, miről, komolyan), és a vita hevében az egyik júzer azt ajánlotta: "Há kérjé spirituális tanácsot!"
Aztán a másik júzer válaszolt: "Lévén hogy ateista vagyok ÉS gitározok, ezért az egyetlen személy, akinek spirituális tanácsára igényt tartok:" - és csatolt egy képet RR-ről - aki számomra is több, mint a kedvenc gitárosom. Az angyalom. Nekem is, pedig én sem vagyok vallásos (ÉS én is próbálkozok a gitárral, igen. Valószínűleg ezért az angyalom. Mert a tanárom sajnos nem lehet.)
Ez egy nagyon különleges melegséget adott. Abban a pillanatban. Ez a twitter felhasználó a szívemből beszélt, és egy pillanat alatt enyhítette a szeparációs szorongásaimat. ("Ehhem, olyan kedvenceid vannak, akiket általában zenészek szoktak értékelni!")
Ehhez hasonló élményem volt még régebben, mielőtt az Olavs Pub bezárt volna - rendszeresen szerveztek élőzenés délutánokat.
Egy alkalommal Frode barátunk egyik ismerőse játszott. Rockos, bluesos témákat. Nagyon lyól. Le is lestem a kezéről azt a faja kis "hüvelykujjal a basszushúrokat" technikát.
Az előadás után ott maradtunk még dumálni (ez is milyen már: általában nagyon nehezen állok le beszélgetni másokkal, de valahogyan zenészek, illetve repülőtisztek társaságában szokatlanul könnyen oldódok), és erről a jóenbáról kiderült, hogy kapitálisan nagy Buxtehude-fanboy. Felujjongtam.
Aki esetleg nem értené, mi az ujjongás tárgya, annak szólok: ha Bach papa csodáit szereted, akkor Buxtehude-t valószínűleg IMÁDNI fogod. Tudniillik Dieterich Buxtehude volt az a komponista és orgonaművész, kinek kedvéért Bach papa fiatalon gyakorlatilag hetekig stoppolt, hogy hallhassa a játékát. S az érett Buxtehude-ségek nagyjából a korai Bach-zsengékkel állnak hasonlóságban, úgy kivitelezés, mint zsenialitás és inspiráció tekintetében.
S bakker, milyen már ez, hogy életemben az első enba, aki osztja a Buxtehude-rajongásomat, véletlenül zenész.
Ugyanúgy, ahogyan Frode volt az első, aki egyáltalán tudta, ki volt Jan Adam Reincken - egy harmadik kedvenc zeneszerzőm. Ismét ez a "de érdekes, hogy a kedvenceidet általában zenészek szokták ismerni/értékelni!" flash.
Ehhem, ismerős valakinek a Hortus Musicus? Itt egy kicsi belőle. Tisztán instrumentális, vonósok játsszák a főszerepet!
Reincken állítólag halálosan arrogáns, elviselhetetlen enba volt - Malmsteen barokk kori analógja -, de hatalmas zeneszerző; és azt mondják, klavikordon, orgonán és hegedűn egyaránt virtuóz módon játszott. (És ha ő mondott ilyet, amikor - már nagyon idősen és teljesen megvakulva - hallotta az akkor még fiatal Bach papát játszani, hogy "Azt hittem, ez a művészet már meghalt - de most hallom, hogy Bachban tovább él!" - akkor nyilván tudta is, mit beszél.)
Na jó, nagylelkűségi rohamom van: Reinckennek csak nagyon kevés fúgája maradt fenn, de ez a G-moll fúga eléggé fennmaradt. Itt egy csúcskivitelezésű Schnitger-orgonán eljátszva.
Ha valaki nem hallott még olyanról, hogy barokk, meg kontrapunkt, meg fúga, akkor EZT a kis csodát mutatnám meg az illetőnek (körülbelül olyan megfontolásból, mint ha valaki nem tudja, mi az a faja keményzene, akkor megmutatnám az illetőnek a Priest-től a "Hard As Iron"-t).
Vagy, még egy hasonló példa: a mútkori dühöngésem a rákbeteg, és ezért automatikusan hőssé felmagasztalt KZ-Aufseherin kérdéséről, megjelent a nemzetközi LJ-emen is. Egy hasonlóképp vérszomjas vegán kolléga - akivel valószínűleg soha az életbe nem fogunk személyesen találkozni - láthatóan értette, mi a kínom, és kifejezte, hogy az ő érzései is éppilyen vegyesek, ő is együttérez, nem élvezi a gondolatot, hogy egy emberi lénynek ennyit kell szenvednie... még akkor SEM, ha az illető magasról tenne arról, ha történetesen egy vegán menne keresztül ugyanezen.
Annyira hihetetlen volt, annyira hihetetlenül jó, egy vegán kolléga gondolatait látni ugyanerről!
Értitek, nem arra van szükségem, hogy MINDENKY egyetértsen velem MINDENBEN, amit csak gondolok vagy írok - de egyszerűen őrületes élmény, ha mások is osztják az attitűdjeimet vagy átélik ugyanazt, amit próbálok kommunikálni (vagy amit meg sem merek próbálni kommunikálni).
Ajánlott olvasmány - nem, nem én írtam, csak fordítottam - a magányról.
