![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
...de mit csináljak, amikor totális a verőfény, tiszta nyári hangulat van, és semmy nem telik tőlem, azon túl, hogy Judas Priestet üvöltessek, mértékkel sörözzek (nem a berúgásig), és nézzek ki a fejemből?
Igen, ennyire egyszerű vagyok.
Ennek örömére itt a Jawbreaker. Óriási szám, nem?
Egy kis anekdotát azér elmesélek róla.
Nem nehéz kitalálni, miről szól a szöveg, ha tudjátok, hogy Halford bát soha életében nem hozták lázba a nők. (Mindenkyt fejbe rúgnék anúgy, aki azon témázgat: oka van annak, hogy Halford bá soha nem nősült meg. Na és. Ki foglalkozik azzal, mit csinál és kivel a magánéletében? Engem a hangja érdekel, meg az inspiráció, a lelkivilág, amelyet közvetít.)
Magam részéről nagyra értékelem, hogy - annak ellenére, hogy az utalásokban semmy obszcén vagy taszító nincsen, érteni lehet, miről szól; de egyáltalán nem fröcsög a testnedvektől. EZT nevezik művészetnek, nem? Meg a Downing-szólót itt. Jajj. Nem tudom, hány százszor hallottam már, de mindig elszállok tőle.
Annyira nem fröcsög a testnedvektől, hogy az ártatlan kis baba, akivel élek, először azt hitte: a szöveg egy olyan kemény csávóról szól, aki tényleg, de annyira gyádekemény, hogy mindenkynek betöri az állkapcsát :}}}}}}} Ezt definiálom ártatlanságként.
Röhögni akkor kezdtem, amikor IRC-en meséltem egyszer, hogy épp Jawbreaker van - de volt, aki nem tudta, hogy ez egy Priest-szám címe. Én meg azt nem tudtam, hogy ez egyben egy népszerű édesség neve is: egy keménycukorka, amely nagyobb, mint az átlag ragacsok, és tovább tart, amíg elolvad a szádban. Félrenyeltem a röhögéstől, és mondám: "na de Mr. Halford! :ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ"
Cseppet sem humoros a másik félreértett szám, a Better By You Better Than Me története. Itt van maga a szám, zeneileg szerintem nem egyszerűen egy csoda, hanem a "nagyon odabachott" minősített esete.
A történet annak idején nagy vihart kavart: két fiatal srác éppen ezt a számot hallgatva kísérelt meg öngyilkosságot. Egyiküknek sikerült, másikuk valamivel később halt meg. A hozzátartozók beperelték a zenekart, mert kényelmes dolog bűnbakokat gyártani, amikor tragédia történik: egyértelmű, hogy a Priest szövegeiben elrejtett, tudatküszöb alatti üzenetek vezettek a két fiatalember öngyilkosságához!
Szerénytelen véleményem szerint: ha tényleg a Priest szövegei buzdították őket arra, hogy kicsinálják magukat, akkor ugyan-vajon miért van még akár egyetlenegy Priest-rajongó is az élők sorában? Nem kellett volna már mindannyiunknak beadni a kulcsot a tudatküszöb alatti üzenetek eredményeként?
Személy szerint én sokat tudnék erről mesélni - ugyanis kibaszottul szuicid vagyok, konkrétan megvan a módszer, amellyel el tudnám magamat radírozni erről a világról. Nagyon sok önfegyelembe telik, hogy ne csináljak végzetes hülyeséget, illetve, hogy ne haragudjak önmagamra túlságosan, amiatt, hogy "csak gyártom az egyik hülye ürügyet a másik után, hogy miért is NE kelljen megtennem" és ne utáljam önmagamat túlságosan emiatt a "gyávaság" miatt.
Mármost.
Nem azért ez a fennforgás, mert Priestet hallgatok.
Nyilván rossz hatással van rám a rengeteg Priest, ezért vagyok szuicid.
Ezért van az, hogy most, ezen a gyönyörű, napos tavaszi estén sem azzal foglalkozok, hogy most kellene felakasztanom magamat, amíg még nincs túl sok rovar odakünt az erdőben (gondolni kell azokra is, akik megtalálják, ami megmarad belőlem, ugyebár...), hanem Priestet hallgatok.
Mert ez a zene felemel, mert harmonikus, mert nem egyszerűen csak mötálkodás - sokan nem értik, hogy egy muzikális enba nem műfajokat hallgat, hanem harmóniákat... én sem "mötált hallgatok", nem jó nekem minden, ami ebbe a műfajba esik.
A Priest - sok százezer másik rajongóhoz hasonlóan - engem is sok szinten, sok téren betalált. Ez több, mint mötálkodás. Ez nagyon mély. Ebben nagyon sok potenciál rejlik.
Imádok ilyen kommentárokat hallani, mint "bevallom, a mötál nagyon nem az én műfajom, de el kell ismernem: ez a bácsi TUD énekelni!", meg "Hűha, ez nagyon jól van hangszerelve!"
Igen, ennyire egyszerű vagyok.
Ennek örömére itt a Jawbreaker. Óriási szám, nem?
Egy kis anekdotát azér elmesélek róla.
Nem nehéz kitalálni, miről szól a szöveg, ha tudjátok, hogy Halford bát soha életében nem hozták lázba a nők. (Mindenkyt fejbe rúgnék anúgy, aki azon témázgat: oka van annak, hogy Halford bá soha nem nősült meg. Na és. Ki foglalkozik azzal, mit csinál és kivel a magánéletében? Engem a hangja érdekel, meg az inspiráció, a lelkivilág, amelyet közvetít.)
Magam részéről nagyra értékelem, hogy - annak ellenére, hogy az utalásokban semmy obszcén vagy taszító nincsen, érteni lehet, miről szól; de egyáltalán nem fröcsög a testnedvektől. EZT nevezik művészetnek, nem? Meg a Downing-szólót itt. Jajj. Nem tudom, hány százszor hallottam már, de mindig elszállok tőle.
Annyira nem fröcsög a testnedvektől, hogy az ártatlan kis baba, akivel élek, először azt hitte: a szöveg egy olyan kemény csávóról szól, aki tényleg, de annyira gyádekemény, hogy mindenkynek betöri az állkapcsát :}}}}}}} Ezt definiálom ártatlanságként.
Röhögni akkor kezdtem, amikor IRC-en meséltem egyszer, hogy épp Jawbreaker van - de volt, aki nem tudta, hogy ez egy Priest-szám címe. Én meg azt nem tudtam, hogy ez egyben egy népszerű édesség neve is: egy keménycukorka, amely nagyobb, mint az átlag ragacsok, és tovább tart, amíg elolvad a szádban. Félrenyeltem a röhögéstől, és mondám: "na de Mr. Halford! :ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ"
Cseppet sem humoros a másik félreértett szám, a Better By You Better Than Me története. Itt van maga a szám, zeneileg szerintem nem egyszerűen egy csoda, hanem a "nagyon odabachott" minősített esete.
A történet annak idején nagy vihart kavart: két fiatal srác éppen ezt a számot hallgatva kísérelt meg öngyilkosságot. Egyiküknek sikerült, másikuk valamivel később halt meg. A hozzátartozók beperelték a zenekart, mert kényelmes dolog bűnbakokat gyártani, amikor tragédia történik: egyértelmű, hogy a Priest szövegeiben elrejtett, tudatküszöb alatti üzenetek vezettek a két fiatalember öngyilkosságához!
Szerénytelen véleményem szerint: ha tényleg a Priest szövegei buzdították őket arra, hogy kicsinálják magukat, akkor ugyan-vajon miért van még akár egyetlenegy Priest-rajongó is az élők sorában? Nem kellett volna már mindannyiunknak beadni a kulcsot a tudatküszöb alatti üzenetek eredményeként?
Személy szerint én sokat tudnék erről mesélni - ugyanis kibaszottul szuicid vagyok, konkrétan megvan a módszer, amellyel el tudnám magamat radírozni erről a világról. Nagyon sok önfegyelembe telik, hogy ne csináljak végzetes hülyeséget, illetve, hogy ne haragudjak önmagamra túlságosan, amiatt, hogy "csak gyártom az egyik hülye ürügyet a másik után, hogy miért is NE kelljen megtennem" és ne utáljam önmagamat túlságosan emiatt a "gyávaság" miatt.
Mármost.
Nem azért ez a fennforgás, mert Priestet hallgatok.
Nyilván rossz hatással van rám a rengeteg Priest, ezért vagyok szuicid.
Ezért van az, hogy most, ezen a gyönyörű, napos tavaszi estén sem azzal foglalkozok, hogy most kellene felakasztanom magamat, amíg még nincs túl sok rovar odakünt az erdőben (gondolni kell azokra is, akik megtalálják, ami megmarad belőlem, ugyebár...), hanem Priestet hallgatok.
Mert ez a zene felemel, mert harmonikus, mert nem egyszerűen csak mötálkodás - sokan nem értik, hogy egy muzikális enba nem műfajokat hallgat, hanem harmóniákat... én sem "mötált hallgatok", nem jó nekem minden, ami ebbe a műfajba esik.
A Priest - sok százezer másik rajongóhoz hasonlóan - engem is sok szinten, sok téren betalált. Ez több, mint mötálkodás. Ez nagyon mély. Ebben nagyon sok potenciál rejlik.
Imádok ilyen kommentárokat hallani, mint "bevallom, a mötál nagyon nem az én műfajom, de el kell ismernem: ez a bácsi TUD énekelni!", meg "Hűha, ez nagyon jól van hangszerelve!"
Ó, ki ne hagyjam az egyik legnagyobb csodát! Beyond The Realms Of Death. Hogyhogy nem csináltam tőle ki magamat? Zeneileg ez valami hihetetlen, évtizedek óta nem nagyon lehetett űberelni; a tartalmak pedig, amelyeket közvetít, éppen enyhülést adnak.
