![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
Nem egyszerűen azért vagyok Priest fanatikus, mert csak. (Bár tény, hogy legegyszerűbben így lehet elmagyarázni, miért előzte be a Judas Priest az örök kedvenc zajkaraim listáján nemcsak a Maident, hanem még a Zeppelint is: mert csak.)
Egész egyszerűen azért, mert igazi zene, halálosan időtálló, évtizedek után is ugyanolyan elevenséggel mozgat meg mindent a pszichédben. Elér olyan rétegeket is, amilyeneket nem minden zene képes előhozni.
Emellé pedig annyira etalonja mindannak, amit mindközönségesen "faja keményzene" megjelöléssel illetünk, hogy sok mai formáció csak halovány visszfényét adja ennek. Ez egyszerre humoros és súlyos dolog. (Ja, egyébként jelen LJ szlogenjét, ott felül, is csak az érti szerintem, aki éppolyan súlyos és menthetetlen Priest-mániákus, mint érdemtelen személyem.)
Nehéz volna akár csak egy top 10-es listát is összeállítani a kedvenc Priest számaimból. Valamiért mindegyik sokat jelent a számomra, és néha spontán felcsendülnek a fejemben.
A mostani legkedvencebb épp a The Sentinel. Találtam egy koncertfelvételt - de régi lehet, Halford bának itt még haja is volt! -, amely nemcsak szerintem közelíti, pár szempontból talán még űbereli is a lemezen hallható változatot. Bámulatos.
A zene is, az előadásmód is annyira profi, hogy... gyááááááááááá. Downing és Tipton "felelgetős" szólója zeneileg... ááááááááá.
(Halford bát - amellé, hogy hihetetlenül beleéli magát a számba, az enba látja maga előtt a dal történéseit és vízióit - külön piros pont illeti, mert az első versszakban kiment a hangnemből, de képes volt észrevenni és korrigálni magát, nem "normális énekeshez méltóan" falsul végigénekelni. Normális énekes, ha a szám elején elvéti a kezdőhangot, jó eséllyel baszott hamisan énekli végig. Halford bá nem.)
