Hibernálódnátok? Én nem.

Olvastam néhány érdekfeszítő cikket az emberi test - közvetlenül a halál utáni - hibernálásáról, és felmerültek a gondolatok.
A félreértések elkerülése végett: ez a procedúra nem egyszerűen annyit tesz, hogy közvetlenül a halál pillanatában bevágnak a hűtőbe.
A klinikai halál minutumában lecserélik az ember testnedveit egy fagyállóra emlékeztető tulajdonságokkal rendelkező dologra, és két lépésben hűtve helyezik egy álló helyzetben lévő kapszulába, amely folyákony nitrogént tartalmaz. Az agyat külön konzerválják.
Elvileg - szigorúan elvileg - a páciens később újraéleszthető.

A gyakorlatban még soha senkit nem sikerült feléleszteni a hibernált állapotból. Fonálférgekkel már kísérleteztek sikerrel. Emberi őssejtekkel, szövetekkel, asszem morula stádiumú embrióval is működik a dolog - és egyes szerveket is lehet ily módon konzerválni, de egész, teljes emberi lényt vagy más állatot ilyen állapotból nem sikerült visszahozni.

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de szerintem az elv akkor is céltalan, ha maga a technológia bámulatba ejt.
Részint el kell fogadnunk, hogy az életünk véges. Nem tudom, miért is akarna bárki örökké élni?
Részint eléggé hüleségnek tartom, hogy a procedúra a halál pillanatában történik meg. Sok, a vegetálás állapotában lévő pácienst jegeltek be akkor, amikor éppen meghaltak.
Inhumánus és kegyetlen dolog volna, ha azt mondanánk: kísérletezzünk azzal, hogy ép embereket altassunk el és jegeljünk le fagyállóban, még mielőtt meghalnának, aztán próbáljuk meg "x" év után feléleszteni őket!
A klinikai halálból visszahozni valakit, már önmagában véve sem egy egyszerű mutatvány - de egy frissen kiolvasztott páciens még frissen kiolvasztott állapotában is klinikailag halott.
Az ilyen, kiengedett páciensek meg rendszerint nem szimplán klinikailag halottak, hanem valamilyen súlyos betegség végstádiumában leledző klinikai halottak. Tehát, akármennyi évtized vagy akár évszázad elteltével is, amikor a tudomány már annyira fejlett, hogy a ma még végzetes betegségeket is gyógyítani tudja - a felébresztett páciensek továbbra is kritikus állapotú klinikai halottak volnának.

Érdekes lehet ezzel kísérletezgetni, de véleményem szerint embertelen.
Több okból is értelmetlen az egész.

Egy konzervált emberi testnek nem kell túl sok ahhoz, hogy visszafordíthatatlan károsodásokat szenvedjen el, és aztán kapcsolhatják vissza a gépre, ahol a tudomány nagyobb dicsőségére pelenkázhatják meg táplálhatják szondán még egypár évtizedig.

S még ha újra is tudják éleszteni az embert - milyen élet lesz az?

Elég arra gondolni, hogy nemcsak a tudomány fejlődik, hanem a kórokozók is.
Tehát a ma közönséges - pölö - influenzabacik törzseire van rezisztenciánk, de a hibernált állapotunk közben tovább szelektálódott törzsekre már nem leszünk immunisak!
Tehát nem kizárt, hogy egy jövő századbéli influenza, amelyet az akkori enbaz mindegyike egypár hét szörtyögéssel átvészel, bennünket újból a folyékonynitrogénes kapszulába juttatna - abban a reményben, hogy majd megint újraélesztenek bennünket, ha a rezisztens rasszok meg az immunitás kérdésére is választ talál a tudomány. (IGEN, ironizálok. Egyáltalán, hányszor lehet az embert újra kriokonzerválni?)

Pszichésen is eléggé rohadt élmény lehet, feléledni annyi idő után. Egy teljesen új világban, ahol már tök megszokottnak számít sok minden, amiről ma még nem is nagyon álmodunk, hogyan érezné magát egy "ősidőkben" lefagyasztott enba?

Elég arra gondolni: még 20...25 évvel ezelőtt is mekkora szenzáció volt az ADSL (pedig már a nyolcvanas években feltalálták, ehhehe), a mobiltelefon még státusszimbólumnak számított, és CD-lejátszója sem volt mindenkinek. Még a CD-írás is egyfajta biznisz volt, meg a telefonkártyák végtelenítése is.
Mennyire idegennek érezné magát már ma is egy ember, akit a 90-es években fagyasztottak le?

Arra is gondoljunk - merőben elméletben, természetesen -, mennyire magányosan érezheti magát az ember, amikor már egyetlen hozzátartozója sem él, sem senki a korosztályából? Milyen érzés lehet, távoli leszármazottakkal próbálni kapcsolatot teremteni?