Be voltunk várolni sá, egy ilyen raktáráruházban, amely a város túlsó felén helyezkedik el, de ahol csomó jó cucc van olcsóért.

Ki nem állhatom ezt, hogy oda kell figyelni arra: mit, hol érdemes megvenni, de hát úgy kell nekem, hogy ez az ország a természetes élőhelyem.

Vettünk csomó hasznos akármit (annnyira unalmas és mundán az ilyen: miért, hogy a legfincsibb tusfürdők, teák, a legjobban jövős konzervek meg vegánbarát instant izék nem lelhetőek fel a mindennapi üzletekben, és a kevésbé jókat is csak kitoszott drágáért...), és át is cepeltük a városon mindezt.

Most megkönnyebbülve van, mert több halál unalmas dologra most nem lesz egy darabig gond, de kikészültem a városban a kisgyerekes családokon.

Megértem én, hogy a gyerek egy nehezen kezelhető képződmény. Nekem éppen azért nincs, mert nem hiszem, hogy tudnám kezelni.

Azt nem értem: oké, helytelen dolog a plappadékokat poroszos módszerrel idomítani be, de véleményem szerint egy cseppet sem helyesebb, ha rájuk hagyják, hadd ordítsanak az utcán, mindenki hatalmas gyönyörűségére, illetve azt is hagyják, hadd állják el az egész mindenki előtt az utat, miközben idétlenkednek a kitoszott enbatömeg kellős közepén.

Magyarisztánban azt láttam mindig, hogy egyes anyukák roppantul sok szeretettel és türelemmel szidalmazták leszármazékjaikat a nagy nyilvánosság előtt, felmerítve bennem a kérdést: minek szülte meg, ha ennyire nem tudja elviselni? Itt meg az ellenkező végletet látom, azt is ráhagyják a plappantyúkra, amit nem kellene.

Tényleg nem tudom, mert nem értek ehhez: biztosan nagyon nehéz lehet megtalálni a középutat. Azonban minden empátiámmal együtt is rohadtul irritálónak találom, hogy ha egy kisgyerekes család felszáll a buszra, akkor a plappadékok visításától zeng az egész jármű. Nem tudom: droidszülők úgy gondolják, hogy a többi utas is erre élvez, vagy úgy gondolják, hogy kárt okoznának a gyerMek pszichés fejlődésében, ha megkérnék arra: üvöltsön már egy sóhajnyival halkabban?

Ültünk a megállóban, és vártuk a buszt (nem cím-, és nem is adatbuszt méghozzá). Droidcsalád, két kisdroiddal, utóbbiak a várakozás unalmát, roppant konstruktivitást sejtetve, óbégatással ütötték el. Mondtam a pici babának, hogy nem kizárt: rövidesen csatlakozok az óbégató kórushoz.

Milyen pöpec lenne már, ha ilyen tömegpszichózis jelleggel, az egész utazóközönség csatlakozna a közüvölgéshez: előbb én, utána szolidaritásból a pici baba is, aztán lyönnek a többi enbaz, nem értenek semmit az egészből, de nem is kell; konstatálnák, hogy itten van üvöltve, és akkor biztos ez a társadalmi norma. Aztán ilyen artikulálatlanul üvölgős flashmob keretében várnánk a buszt.

Amennyiben ez népszokássá válna, úgy a sofőrök hozzászoknának: a népekz nem intenek nekik, hogy állj, felszállnék, hanem ha látják, hogy kórusban üvöltenek az enbaz, akkor meg kell állni.