![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
Havas eső van mifelénk, köddel. Yeeeaaaaahhhh.
Agatha Christie-t olvasok. Másfél regény a napi adagom. Yeeeeeeeeeeaaaaahhhhh.
Kell ez a biztonságérzet, amelyet ezek a sztorik adnak. Tudjátok: az unalmas, bemerevült brit vidéki birtokon meggyilkolják a Sir Akárkicsodát, akiről kiderül, hogy a Lord Füttyömtudja ellenlábasa, mert még camford-i evezőspáros korukban rivalizáltak az akkor még fiatal Milady Nemtudommi kegyeiért, aki végül elszökött egy kis olasszal, de újabban Délkelet-Londonban él, mint egyszerű vicomtesse of Mosmáténylegnemtudom.
Aztán jön M. Poirot, a golyófejével meg a különcségeivel, amelyekkel az összes bogaras angol Sir Izé meg Lord Valamicsoda hóbortjait űbereli, és emellé még azt is kideríti, hogy Milady Nemtudommi szobalánya, Lisette, tud valamit a Sir Akárkicsoda egykori ügyletéről, és ettől már rögtön nyilvánvaló, hogy Buckles, a komornyik nem lehetett, hiszen neki Lisette-tel van viszonya. Hanem Lord Füttyömtudja unokanagyanyjának a házvezetőnője, ő szerette volna magát elvetetni a Sir Hogyhívjákkal, és ezért intézte el úgy, mintha úgy tűnne, hogy Sir Akárkicsoda telekszomszédjának az unokaöccse lett volna.
De minderre csakis M. Poirot zsenialitásával lehet rájönni, pusztán abból a tényből, hogy a tett színhelyén találtak egy korongnyi kárminpiros vízfestéket, valamint abból, hogy aznap öt percet késett a helyiérdekű.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Valahogy olyan megnyugtató.
