Florence Foster Jenkins, az éj amuzikális királynője

[holloangyal]

Ismeritek a sztorit az éj amuzikális királynőjéről? Talán írtam már róla máshol - magam részéről a fejemet fogtam mindig az egészen. És már többször is csináltak belőle filmet is, színdarabot is. A művésznőből legenda lett, bár nem teljesen úgy, ahogyan azt ő maga szerette volna.

A hölgység nem tudott énekelni - de nem ám azon a szinten volt ez a nemtudás, hogy "jó, mondjuk, ha nagyon keményen odateszi magát, ÉS egy mindenre elszánt énektanár foglalkozik vele 2...3 éven át, akkor már nem lesz szánalmasan gyenge, hanem egynek elmegy"...
Nem.
A hölgység olyan szintű, kimagasló és párját ritkító tehetségtelenséget mutatott, hogy az már nem "amuzikalitás", hanem "antimuzikalitás".

Ez a páratlan adottsága már egészen kiskorában megmutatkozott - polgáhi úhi családban nevelkedett, az 1800-as évek végén, ahol és amikor ugye természetes volt, hogy a gyermekeket a műveltségi kulturáltság részeként zongorára és énekre is taníttatták.
A kis Florence szüleinek őszintén megmondta a tanár, hogy ilyen elkeserítő tehetségtelenséget ő még életében nem látott.

Valószínűleg ez motiválhatta a kis Florence-et, hogy egész életét arra tette fel: ő mindenáron meg akarja mutatni, és csakazértis, és ő akkor is operaénekesnő lesz, ha törik, ha szakad. (Végül is, tört is, szakadt is - a hallgatóság dobhártyája, a későbbiekben.)

Gyanítom, problémát jelenthetett a polgáhi úhi miliő, amelyben egész biztosan senky nem ismerte a házibulis bölcsességet, mely szerint "ha már többen is azt mondják, hogy be vagy rúgva, akkor jobban teszed, ha elmész aludni."
Florence-nek is többen jelezték: jobb lesz, ha nem csinálja ezt, ne akarja ezt csinálni. De ő csakazértis. Állítólag a férje számára is válóokot szolgáltattak az ő ambíciói.

A hölgy, ha a zene terén a nullánál is kevesebb tehetséget mutatott, az önmenedzselésben és a networkingben mégis olyan kimagasló adottságokkal bírt, hogy ezt tanítani kellene.

Kezdésnek - lévén hogy a szülei elhunytával nagyon szép örökséghez jutott - mindenféle egyesületeket támogatott, meg alapított saját maga is egyet, amely fiatal és tehetséges művészeket segített. Ezzel ismertté és elismertté tette a személyét. Lehetőséget adott másoknak, hogy érvényesüljenek, és így egyáltalán nem hatott disszonánsnak, hogy ő is fel-fellépegetett a zárt körű rendezvényeken.

Nos, EBBEN is roppantul ügyes volt!
44 évesen debütált, ugye :ĐĐĐĐĐĐĐ (v.ö. egy igazi operaénekesnő nagyjából a negyvenes évei közepén "érik be" a komolyabb szerepekre is), és azzal kezdte, hogy a kis egyesületei keretein belül szervezett magának is fellépéseket. Tehát elsőként a barátnői előtt énekelt, akikről tudta, hogy biztosan támogatni fogják.

A hölgy ügyességére jellemző, hogy a jegyeladásokat a saját kezében tartotta, nem bízta másra - vagyis gondoskodott arról, hogy zenész vagy zenekritikus még véletlenül se jusson be az ő fellépéseire!
Ezzel borítékolva lett, hogy senki nem tette tönkre az ő képzelt "tehetségéről" alkotott illúzióit.
Emellé ügyesen, aranyosan kommunikált a közönségével - akiket, ugye, nem vitt rá a lélek, hogy megmondják: "Madame Jenkins, maga egyszerűen borzasztóan énekel, miért nem próbálkozik inkább a festéssel vagy a versírással, ha már mindenáron művész szeretne lenni?" Egy tündéri és barátságos nőt nyilván senkinek nem lenne szíve megbántani.

Tehát szépen, lassan építgette a kapcsolatait a hölgy, és ennek eredményeként elérte, hogy még a Carnegie Hall-ban is fellépett! Állítólag még Enrico Caruso is mindig jegyet váltott Madame Jenkins előadásaira, és végigröhögte őket. Ja, mert Madame Jenkinsnek nemcsak a hangja volt kétségbeejtő, hanem a saját maga által tervezett, ronda, komikusan giccses jelmezei is, amelyekben fellépett.

Ó, a művésznő az esetleges negatív kritikákat - értsd: körberöhögés - is könnyedén kezelte. Saját magát a kor nagy koloratúrjaihoz hasonlította, mint Luisa Tetrazzini és Amelita Galli-Curci (akik, a fennmaradt felvételek tanulsága szerint, TÉNYLEG kegyetlenül jól nyomták az ipart); ha visszahallotta, hogy körberöhögik, azt úgy értékelte, mint egyszerű szakmai irigykedést.

Madame Jenkins legendás önkritika-hiányáról egy momentum ragadt meg bennem nagyon erősen.

Tudjátok, mióta világ a világ, és mióta létezik lemezfelvétel, azóta köztudott tény, hogy minden énekes hisztizni szokott a stúdióban, hogy "nem, nem igaz, HARMADSZORRA is kimentem a hangnemből!", meg "a középső részt úgy, ahogy van, újra fel kell venni, mert nagyon szar voltam!", meg "nem hallják, hogy elrontottam? a refrénben fiszt énekeltem f helyett, újra az egészet!"
A hozzáértők azt mondják, hogy ez teljesen természetes dolog.

Kedvenc primadonnánknak nem voltak ilyen aggályai.

Egyetlenegy alkalommal történt meg az anekdoták szerint, hogy enyhe kétely merült fel benne: "talán ezt újra fel kellene venni, mert nem hoztam a szokott formámat" - de ebben az egyetlenegy esetben is, a hangmérnök volt az, aki hallatlan tapintattal (vagy talán csak merő kimerültségből?) annyit felelt: "Nem, Madame Jenkins, legyen egészen nyugodt, jó lesz ez így." (Magában talán azt gondolhatta: "most NEM MINDEGY???")

Ezt a kikezdhetetlen önbizalmat mindig is csodáltam.
Jó, ezen a szinten élni az illúziókban, szerintem is erőteljesen komikus.
Azonban egy bizonyos szintig sokan tanulhatunk Madame Jenkins-től.
Na nem énektechnikát (erre az esetre inkább Kirsten Flagstad-ot ajánlom, meg még néhány másik kis mazsolát is), hanem ezt a hozzáállást, hogy nem érdemes túl sokat törődni azzal, mások mit mondanak. Ha egyszer mi magunk boldogok vagyunk attól, amit csinálunk, akkor fölösleges azzal foglalkozni, hogy mások emiatt körberöhögnek vagy leszólnak bennünket.
Egynéhány kiskanálnyi Madame Jenkins hozzáállásából - ennyi, és nem több! :} - már egy egészen egészséges és normális asszertivitáshoz vezető önbizalmat ad, azt hiszem.