Néha jó dolog kimenni a temetőbe, spleenezni egy kicsit. Túlzásba vinni nem érdemes ezt, mert esetleg a kelleténél jobban hozzászokhat az enba az atmoszférához, aztán kifejezett szorongást váltanak ki belőle az életközeli élmények - de néha tényleg jól tud esni.

Viszont komolyan ki vagyok kattanva azon, hogy a temetőben való kutyasétáltatás, néha póráz nélkül, ennyire nagy trend.

Értem én, hogy egy jólnevelt kutyát bárhová el lehet vinni, de a temető mégiscsak egy kegyeleti hely és nem egy park.

Értem én, hogy nem nagy gond, ha egy idétlen, hülye kis pudli ugat a temető közepén ugrabugrálva, de vajon milyen érzés ez azoknak, akik gyászolnak és mondjuk egy nemrég eltávozott szerettükhöz jöttek ki?

A racionalizált temetkezésen kezdek kiakadni. Oké, a szóróparcellák megléte már régóta ismert; de errefelé nagyon dívnak a jeltelen urnasírok. Az a trend, hogy az urnákat jeltelenül, még a hozzátartozók számára sem ismert ponton eresztik a földbe - láttam ilyen kerek folytonossághiányokat a füvön, annak egyértelmű jeleként, hogy valakinek az urnáját oda ásták be -, VISZONT a temetőben ott díszlik egy-egy közös, ronda, modern fém létesítmény, rajta olyan névtáblákkal, amilyenek a lakótelepeken is szokták a lakók névsorát jelezni. Koszorúkat, csokrokat, mécseseket pedig egy kőpadszerű létesítményre lehet elhelyezni.

Ennél csúnyábbat és kegyelettelenebbet még hamvasztás témájában sem láttam még máshol.

Arra emlékeztet, hogy némely temetőkben a lejárt kolumbáriumhelyek tartalmait összeöntik, és jobb esetben egy ugyanilyen névsort tesznek föléjük, hogy kiket kevertek itt egybe.

Egerben találtam az eddigi legszomorúbb példát erre a gyakorlatra. Ismertem az urnahelyet, amelyen csak annyi állt: "Ismeretlen csecsemő - 1976". Értitek, ugye? Ezt az újszülöttet holtan találták és senkinek nem hiányzott. Valószínűleg bűncselekmény áldozata volt, kitette valaki.

Már önmagában ezt is elég fájdalmas volt látni. Azonban, amikor 2015-ben legutoljára Egerben jártam, akkor észrevettem, hogy csomó lejárt urnahelyet újrahasznosítottak. Basszameg, ez a szerencsétlen kis újszülött, aki nem kellett senkinek, még egy márványlapot is csak átmenetileg kapott, az a rohadt 40*40 centi élű kocka is csak átmeneti szállást nyújthatott neki :{{{{{{ Ocsmány, halottgyalázó.

Itt meg gyakorlatilag ugyanaz vált trenddé, ami véleményem szerint egy kegyeletsértő dolog azokkal szemben, akiknek hozzátartozói nem fizették az urnahely bérleti díját.

Értem, hogy sokan választják a jeltelen sírt, mert "nem akarják, hogy egy kődarab körül bömbömögjenek a népekz".

De bakker, ha nincs kődarab, vagy legalább egy márványlap, amely körül bömbömögni lehet, akkor a gyász folyamata is gellert kap. A tagadás fázisában konzerválja a gyászt, és valószínűleg soha nem lesz feldolgozva: az enba nem fogja fel, hogy "...de hát hová lett?..." Az elhunytat elviszik, aztán egy márvány éjjeliedény formájában láthatják viszont.

Ugyanis ezzel szimbolikusan meg-nem-történtté teszik a veszteséget és az elhunytat is. De ha legalább egy sírhely van, ahol egy fél négyzetméteren elfér két generáció, akkor van egy konkrét emlékhely.

(Nem tudom: talán az a bajom a hamvasztással, hogy szó szerint meg-nem-történtté teszi az embert? Nem kizárt, hogy ezért fordul ki a gyomrom a környezetbarátabb alternatíváktól is, mint amilyen a folyékony nitrogénbe merítés és szétrázatás, vagy a lúgban szétfőzés, vagy a savban szétáztatás.)

Véleményem szerint nagyon helytelen gyakorlat, hogy a halált bagatellizálni próbálják a népekz.

Nem divat a fekete temetés - a halottaskocsik rendszerint világos vagy fémes színűek; a hozzátartozók sokszor kérik, hogy a gyászszertartáson ne feketében jelenjenek meg az érdeklődők; a koporsó- meg urnaválasztékokat elnézve, nagyon divatosnak tűnnek a fehér, vagy színes darabok.

Gondolom, nemsoká elérkezik az idő, amikor diszkózenét fognak játszani a búcsúztatókon.

A veszteség ettől még veszteség marad. Akkor is, ha bömbömögni unvidám és nem fér bele az életélvezetbe.

Most akkor meghalni nem illik, mert az nem vidám?